Az alapoktól kezdtük: minorok, majorok, gém és társai. Tudtam, hogy a fura szavak, amiket lázasan jegyzetelek, és otthon majd próbálom a memóriámba vésni, hamarosan természetesek lesznek az én számomra is. Az első időszak nagyon kemény volt. Sok igyekezetet és kitartást kíván az embertől, ám aki mindezt megteszi a bridzs kedvéért, cserébe olyan ajándékot kap, ami egy életen át kitart. Az első órákon gyakorlatilag úgy kellett megtanulnunk egy egész jelrendszert, hogy még nem tudtuk, mi az összefüggés az egyes elemek között, még nem láttuk mindennek a gyakorlati hasznát. Azt hiszem, átestem a tűzkeresztségen, vagy úgy is mondhatjuk, azóta menthetetlenül megfertőződtem.

Otthon buzgón vettem elő a jegyzeteimet, meg a házi feladatot: Kötelező indulások. Néhány sornál már az értelmezés is gondot jelentet, sőt az is, hogy is kell mondani azokat a jelöléseket, amelyek a papíron szerepelnek. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az A/4-es lapot meg sem mertem fordítani, mert ott legalább háromszor annyi „bemagolni való” szerepelt, amitől már előre rettegtem: Válaszok a kötelező indulásokra! Már azt is képtelenségnek tartottam, hogy a kötelező indulásokat valaki mind meg tudja jegyezni, és mindig a megfelelőt alkalmazza a játék során! Egy kelet-mongol tájszólásban írt népmese elolvasása, majd bemagolása pontosan azonos kaliberű feladatnak tűnt akkor számomra.

Aztán szinte észre sem vettem, de a dolgok előbb utóbb belemásztak a fejembe. Őszintén mondhatom, hogy a lelkesedésemmel nem volt baj: kivétel nélkül minden órára készültem. Az első néhány alkalom után jött a mélyvíz! Talán egy hónapja pörgettük már az órákat, amikor következett a kibicelés. Leültem egy játékos mellé, és gyakorlatilag fogalmam sem volt, mi történt az orrom előtt. Csak azt láttam, hogy lezajlik a licit – természetesen a negyedét sem tudtam megfejteni, majd terült az asztal, egy darabig semmi, aztán rakják és fordítják a játékosok a lapot, én sokszor azt sem láttam, mi volt az a lap… Ettől hamar elment a kedvem, majd bosszankodva megállapítottam, hogy a kibicelésnek semmi értelme a világon! Elkeseredett 15-20 percnyi próbálkozás után haza is mentem. Mindez a következő alkalommal is megismétlődött, majd következett a „debütálás”!

Sosem fogom elfelejteni azt a néhány tipikus pillanatot, amit az első néhány klubversenyem során éreztem! Ezek a kínlódó percek – amik persze, nekem akkor, ott, óráknak tűntek – hatalmas motivációs erővel bírtak! Alig vártam, hogy hazaérjek, és nekiüljek a licitrendszert tanulni! Óriási lendülettel – és immár nagy kedvvel – vetettem bele magam a különféle válaszok és egyszerűbb konvenciók tanulásába. Úgy gondoltam, hogy minél több mindent elsajátítok a legközelebbi alaklomra, annál kevesebbszer kerülök kényelmetlen helyzetbe majd a versenyen. Szinte szívtam magamba a versenyeken is a jóval tapasztaltabb játékosok megjegyzéseit, tanácsait. Aztán szép lassan befogadott és megszokott tagja lettem a Kibic Klubnak.

Egyik korai versenyemen a klubéletben egyéni versengést tűztek ki aznapra. Akkor még nem nagyon értettem, mi ennek a lényege, csak ültem egy asztalnál, 2 partinként váltakoztak körülöttem az emberek. Ám az egyik játszma azóta is emlékezetes marad számomra – noha fogalmam sincs, milyen lapjaim voltak, hogy zajlott a lejátszás. Licitálás során 3NT-nál látszott megállni a felvétel, a mi vonalunkon, de az ellenvonal kontrázott. Az 1 NT-t én licitáltam, majd küzdelmi licitek után végül a partnerem mondta a 3NT-t, ezért nem is aggódtam a kontra miatt, mert valamiért az volt bennem, hogy úgyis a partnerem fogja játszani – aki ráadásul rekontrázott. Néhány másodpercig még teljesen nyugodtan ültem, majd szó szerint infarktus legyűrésével küzdöttem, mikor felfogtam a helyzetet. A tőlem balra ülő ellenjátékos kitette az indító hívást, partnerem pedig terült. Vagyis: nekem kellett 3NT rekontrát játszanom! Főleg úgy, hogy mint kezdő játékos, a legnagyobb ellenségemnek a 3NT-t véltem akkoriban. Szinte az idegességtől és a feszültségtől transzba esve csináltam meg a partit - teljesült, bár a mai napig nem emlékszem belőle semmire, és fel nem foghatom, hogyan voltam képes megcsinálni! Arra viszont tisztán emlékszem, hogy amint vége lett, erősen remegni kezdtem.

Ahogy telt az idő, úgy éreztem, szépen fejlődök, noha tisztában voltam vele, hogy az útnak még a morzsányi részét sem tettem meg – hiszen a bridzset soha nem lehet teljesen megtanulni, mindig vannak újabb és újabb gondolkodásra kényszerítő, szép partik. Én azért a magam szintjén kezdtem belerázódni a játékba, a lelkesedésem az egekben! Nem volt állandó párom, de élveztem ezt a szituációt, mert nem csak szórakoztató volt mindig mással játszani, de sokszor igen tanulságos is. Sok igazán jó játékossal is volt szerencsém így bridzselni, és a mai napig is hálás vagyok ezért nekik, amiért hajlandóak voltak velem, tapasztalatlan kezdővel az asztal mellé ülni. Nagy rutint szerezhettem abban, hogyan kell új partnerrel egyeztetni…

Lassan közeledett az év vége. Ekkor történt, hogy egy véletlen félreértés miatt eljutottam életem első, igazi komoly versenyére, Pécsre. Mindez számomra hihetetlen élménnyel szolgált! Ideiglenes partneremnek ezúton is mérhetetlen köszönettel, és örök hálával tartozom! Rezzenéstelen arccal viselte kezdő bukdácsolásaimat, illetve azokat a stressz-hullámokat, amelyeket logikátlan (valójában elrontott) licitjeim hívtak életre. Még a legnagyobb hibázásaim után is röpke, biztató mosolyt, vagy szempillantást intézett felém, mielőtt belevágtunk volna a következő partiba. A versenyen ugyan utolsók lettünk, de biztos vagyok benne, hogy az egész mezőnyben senkinek nem okozott akkora örömet az a hétvége, mint nekem!

Közben osztálytársaimmal egyre lelkesebbek lettünk. Egyre több kocsmabridzset szerveztünk magunknak, ám sajnos a szokásos heti tanóráink egyre inkább elmaradoztak. Igyekeztem, ahogy tudtam, a bennem lévő tudásvágyat kielégíteni: hol extra gyakorlási órát kértem a tanáromtól, hol más jó játékosok segítségét-tanítását fogadtam el nagy örömmel, hol a bbo-n próbálkoztam, vagy a BridgeMasteren gyötörtem az agyamat a megfelelő lejátszás kitalálásával, és minden alkalmat megragadtam, ha parányi bridzsezésre is nyílt kilátás.

Szerencsére társaim is egyre jobban élvezték a játékot, így megegyeztünk abban, hogy indulunk a Magyar Kupán! Noha a versengés vége nem zajlott éppen zökkenőmentesen a számunkra, én elhatároztam, hogy csakis a jó emlékekre fogok visszagondolni. Mint például a fergeteges kezdésünkre: a Bóc csapat ellen egyenlőt (15-15) írtunk, a Gamax párosai 26-2 vertek meg minket, vagyis, szereztünk ellenük 2 versenypontot! Ez a 8 parti, amit ellenük játszottunk, számomra különösen nagy élmény volt. Ugyan arra számítottunk, hogy a nagyon jó játékosoktól ne várjunk túl kedves viselkedést, ám szerencsére, kellemesen csalódtunk! A screen egyik oldalán Lakatos Péterrel ültem, aki kéretlenül is folyamatosan jó tanácsokkal, érdekes meglátásokkal látott el engem egy-egy parti után. Szinte rögtönzött mini-elemzést tartott, ami számomra nemcsak hasznos volt, de nagyon megtisztelő is, ahogy egy ilyen jó játékos törődik egy kezdővel! Sajnos, a Kupa további részében már csak elvétve voltak jó pillanataink, így végül hátulról zártuk a sort.

Időközben megrendezték a sokadik IBBF-et is; egy héten át folyt a küzdelem a Hungexpo-n. Az első nap „csak” mint kibic tudtam jelen lenni, de azt is nagyon élveztem (ekkor már beláttam, hogy igenis van értelme!), kifejezetten tanulságos volt. Másnap szinte az utolsó pillanatokban sikerült partnert találni, így indulni tudtam a vegyes pároson. Az alkalmi partneremmel még sosem játszottam, de előtte volt kis alkalmunk egyeztetni, és azt hiszem, a szerencse sem került el minket. Életem eddigi egyik legjobb eredményének tartom, hogy a viszonylag erős mezőnyben hátulról a 7. helyet sikerült megszereznünk! Pár nappal később rendezték meg ugyanitt az amatőr csapatversenyt – társaimat sikerült elcsábítanom a játékra. Nem is volt hiábavaló, hiszen itt is gyönyörűen teljesítettünk: a 18 induló csapatból a 9. helyen végeztünk! Számunkra ez hatalmas sikerélmény volt – azt hiszem, talán mi vártuk a legizgatottabban az eredményhirdetést, noha tudtuk, hogy a dobogó közeli posztok szóba sem jöhetnek.

Nem vártunk sokat a következő nagy megmérettetésre: kezdő társaimmal beneveztünk a 2009-es IMP Páros versenyre. Az egyik forduló különösen emlékezetes volt, mert pluszt sikerült írnunk aznap, sőt, a játéknap feléig mi vezettük a mezőnyt! De elég pár hiba, és máris lejjebb csúszik az ember… végül magunkhoz képest szintén jó eredménnyel zártunk összesítésben, 6 párost hagytunk magunk mögött.

A nyári bridzs-szünet alatt 1 versenyen vettem részt, Balatonfüreden, ahol szintén azzal a partnerrel – Mágussal – indulhattam, akivel Pécsen is. Óriási fordulatokat tartogatott számomra ez a hétvége (erről talán majd egy külön élménybeszámolóban), azt hiszem, szintén emlékezetes marad!

Óráim, sajnos, már nincsenek, amit rettenetesen hiányolok, de igyekszem minél több (élő) lehetőséget megragadni a játékra. Tudásszintemből adódóan nehéz még partnert találnom, de itt is szeretném megjegyezni, hogy nagyon sok embernek tartozom köszönettel, ahogyan hozzám viszonyul, és többen - jó játékosok is – ajánlották fel, hogy olykor-olykor szívesen játszanak, játszotok velem.

Jó érzés, hogy ahelyett, hogy egy szintén jó játékos oldalán élveznétek a játékot, hajlandóak vagytok asszisztálni egy kezdő botladozásaihoz! Köszönöm Nektek!